“Az ember nem arra született, hogy legyőzzék” (Hemingway: Az öreg halász és a tenger)
Azért ragadtam tollat, mert most értem el az ötödik józan évemet, amire azt mondják, hogy ez egy jó kezdet. Úgy érzem, új fázisba ért a józanodásom. Azok közé a józanodók közé tartozom, akik nehezen ismerték el betegségüket. Igazság szerint, az iskolában, úgy éreztem, van akaratom. Kiemelkedő sportolóként, tanulóként, mindenkivel jól kijöttem. Hétvégeken, egy- egy buli alkalmával, azt észre sem vettem, hogy főleg serkentőként és szókincsjavítóként egyre többet használom az italt. Beteg alig voltam, csak sportsérülések vagy kisebb nátha erejéig.
Aztán véget értek a diákévek és bekerültem a nagybetűs Életbe. A közelben egy jó munkahelyet találtam, nehéz, sok munka, de nagyon jó fizetés, ráadásul egy leendő alkoholistának Kánaán. Borász lettem egy nagy borkombinátban, 480 ezer hektoliter bor. Mi kell még? Jól éreztem magam, sokat dolgoztam és sokat ittam. Eszembe se jutott alkoholistának érezni magam. Úgy döntöttem, hogy amíg be nem hívnak katonának, élvezni fogom az életet. Sokfelé jártam buliba, sok embert ismertem meg, egyszer csak megismertem „A lányt” és úgy döntöttem, ha ott lesz, amikor leszerelek, elveszem feleségül. Így is lett.
Elkezdődtek az együtt töltött évek. Dolgoztunk, építkeztünk, gyermekünk született. Mindeközben titokban megjelent az alkohol az életemben. Észre se vettem, de napi szinten szépen termeltem. Kisfiam csodálatos gyermek volt és én imádtam. Imádom a mai napig és az öccsét is. Házunk, autónk, jó munkahelyünk volt. A párommal volt ugyan tányércsörgés, de mindig visszaálltunk a rendes kerékvágásba. Aztán megszületett a második gyermek, egy újabb tündér. De én akkor már nem tudtam, úgy, igazán örülni.
Az élet ment tovább és jött a rendszerváltás. Ami elvitte az életemből a rendszert. Munkahelyek szűntek meg, köztük az enyém is. Úgy éreztem kihúzták alólam a talajt. Kétségbeesetten próbáltam egy új útra találni, de nem nagyon sikerült. Ekkor előbújt a rejtett segítség, az ital. Egyre több és több. Bizonygattam magamnak, így könnyebb lesz megoldást találni.
Minden csalódás után, tudtam egy jót inni és másokat hibáztatni. Egyre több lett a súrlódás otthon is. Elhanyagoltam mindenkit és mindent, feleség, gyerekek, kötelesség, már nem nagyon érdekeltek.
Sokan, sokféleképpen éljük meg a mélypontot. Én úgy érzem, az enyém egy hosszú, sötét alagútban volt. Tudni kell, hogy 50 éves koromig kórház közelében sem voltam. Aztán eljött a félévszázados születésnap, három napra rá, elütött egy autó. Három hét kórház, egy hónap lábadozás, semmi ital. Otthon ültem egyedül, és valami hiányzott. Amikor rájöttem, hogy már tudok egyedül is járkálni, átmentem a szomszéd borászhoz, egy kevés nedűért. Onnan kezdve nem volt megállás, minden kezdődött elölről, csak egy kicsivel több lett a bevitel.
Ugyanekkor kaptam egy lehetőséget az élettől, egy új állást ajánlottak. A főnököm jó emberismerő volt, tisztában volt italozó életemmel, mégis bizalmat szavazott nekem. Mai napig hálás vagyok neki ezért.
Az alagút, ami úgy festett – nappal a lelkes, jó munkás. a segítőkész zugivó, – este, fáradt, mindenkit és mindent utáló, megvetett, szegény, meg nem értett ember. Erre aztán mindig jól esett a hosszúlépés.
Egyre több lett körülöttem a zűrzavar. Munkahelyemen is, a családban is. Feleségemnek elfogyott a türelme. Ráadásul a munka sem ment úgy, ahogy kellett volna. Párom kész tények elé állított, időpontot kért egy pszichológustól. Természetesen ráálltam, fő a békesség! Így lett pszichiáterem, alapítványi segítőm és még egy A.A. gyűlésre is elmentem. Ittasan. Fő a békesség! Az élet úgy hozta, hogy sok áthazudozott, összevissza beszélős találkozások között, akadt pár tiszta percem. Végigfutott a fejemen, hogyan tovább? Három utam van.
- Első, a legegyszerűbb, iszom tovább, egyre többet és egyszer csak vége lesz. Hát ez nem opció, még fiatal vagyok.
- Második, iszom tovább és annyira elhülyülök, hogy még azok is rajtam fognak nevetni, akik ugyanolyan piások, mint én, csak velük még szóba állnak az emberek.
- Harmadik, segítséget kérek és megpróbálok kimászni ebből a sötétségből.
Nehéz lépés volt, de megtettem. Kértem és kaptam segítséget. Elmentem egy terápiára, és kezdett megváltozni az életem. Rengeteget tanultam önmagamról és a világról is. Kezdtem megszeretni magam, türelmesebb lettem és széjjel tekintőbb. Egy hónap után sikerült megnyílnom az emberek előtt. Hamarosan tudtam önfeledten, szabadon nevetni, ital nélkül, nem kellett hozzá semmi, hogy újra szépnek lássam a világot. Most 5 éve és három hónapja vagyok tiszta. Úgy érzem, új szintre lépett a józanságom.
Az első két év, maga volt a tökély. Legalábbis én így érzem. Aztán a sors vagy a Felsőbb Erőm, úgy gondolta próbára tesz. Először Lyme kóros lettem, kegyetlen ízületi fájdalmakkal, lázzal. De a tanultak segítettek, türelem, pozitív hozzáállás. És láss csodát, sikerült legyőzni! Viszont az élet nagy mókamester, egy éve kiderült, rosszindulatú gége daganatom van. Bumm.
Őszinte leszek, első gondolatom az volt, ez már sok, miért kell nekem ezzel kínlódnom, nem volt jobb, mikor ittam? Az legalább kikapcsolt. Aztán azt gondoltam, nem barátocskám, ilyen könnyen nem hálózol be. Azért tettelek le, hogy vissza se gyere, nem az ivás, hanem az elfogadás, nem a mámor, hanem a türelem, ami segít! Hát nem ezt tanultam? Józannak maradni és jó döntéseket hozni, ez most a legfontosabb számomra. És mi az az új dimenzió ahova eljutottam?
Hálát kell adnom a józanságomnak, ami segít a gyógyulásban, hálát kell adnom, az orvosoknak és az ápolóknak, a segítségért és a jó szavakért, hálát kell adnom, az A.A.-társaknak, akik jó szóval és barátsággal segítenek, hálát kell adnom, a gyermekeimnek, a szeretetért, és mert megbocsátották az az elmulasztott éveket. Hálás vagyok annak az Embernek, aki soha el nem hagyott és ma is teljes szívéből, támogat és ápol, Ő az én drága párom.
Most arra a gondolatra jutottam, hogy ezeket el kell mondanom, józanul. Úgy érzem jobb ember lettem. Kötelességemnek érzem megosztani, minden józanodni vágyó társammal ezeket az érzéseket, ha másért nem, csak azért, hogy tudják, lássák, ital nélkül is szép a világ. Tudom, várnak még nagy kátyúk ezen az úton, de ezek kikerülhetők, ha jól kormányozom az életem.
Köszönöm nektek, hogy ma már így ébredhetek. A mai nap nem kell innom, mert dolgom van. Meg kell mutatnom egy embertársamnak, a Felsőbb Erőnek és legfőképpen önmagamnak, hogy képes vagyok józanul, tisztán, harcolni az új betegség ellen. Hálát érzek mindezért ennek a nagyszerű a közösségnek, ők eltöltenek hittel. Így könnyebb, lassan sietve menni a híd felé, és ha majd átjutok rajta, tudni fogom, ez derekas, józan munka volt. Most már hiszek, és ahol hit van, ott győzelem is van.
Azzal a különös szeretettel: Laci